Decanter Magazin

A bor színe külleme a legkevesebbet nyom a latban a bírálatnál, mintha nem is számítana olyan nagyon. Csak akkor ismerjük fel, hogy mégis számít, ha nem láthatjuk. Tapasztalta ezt Nagy Sebestyén, aki az E-klubban, a Láthatatlan étteremben vacsorázott. Februártól itt a Láthatatlan Kiállítás részeként bárki kipróbálhatja, hogy milyen a látásunktól megfosztva egy gasztronómiai élmény.

Azt mondják, egy asztalnál ülök. Elemér vezetett ide egy percre, megfogta mindkét kezemet, rátette egy kemény vízszintes felületre, és azt mondta: ez a széked, aztán vagy magamra hagyott vagy csak hátralépett, mindenesetre nem hallottam többé. Kitapogattam, a támlához képest merre van az ülés, óvatosan ráereszkedtem, közben, ahogy a jobb lábamat magam elé lendítettem belerúgtam valamibe vagy valakibe, de senki nem jajdult fel, tehát mégis inkább valamibe, valószínűsíthetően egy másik lábba, az asztaléba.

Vak vagyok. De csak egy vacsora idejére. Állítólag vannak, akik ennyi időre sem képesek vakok lenni, végig behunyva tartják a szemüket a Láthatatlan étteremben, mintha vaknak lenni elhatározás kérdése volna, és folyamatosan biztatnák magukat: önszántukból ők sohasem döntenének így. Én inkább dacolok: meregetem a szememet, mint nyári estéken kiskorunkban, amikor a felnőttek alvást parancsoltak, és koromsötétre redőnyözték a hálószobánkat. Akkor megtaláltuk az ajtó élénél az irigyelt kinti élet határát, de most sehol semmi, megszüntették az átjárókat, egyetlen kicsi, fekete gömb a világ, azt képzelem, nagyjából akkora, mint a fejem. (Idővel meg lehet tanulni, hogyan érezzük a hangok visszaverődéséből a távolságokat, mondja Elemér, aki három éve veszítette el a látását. Ma már hallom, hogy milyen messze van az úttest, hogy tőlem három méterre egy telefonfülke áll, vagy hogy két ember áll ellőttem. Esetleg egy nagyon nagy darab.)

Az asztal körül, azt mondják, tizennégyen ülünk. Azt gondoltam, hatan vagy heten lehetünk, nagyjából ennyi hangot tudtam azonosítani. Középen ülhetek, mert mindkét oldalról hallatszik beszéd, ha több társalgás folyik, képtelen vagyok bármelyikre is koncentrálni, mindenhonnan egymás szavába értelem és ritmus nélkül belevágó asztaltársaság közös, kaotikus szózuhatagja csobog.

A bal kezemnél, az asztal szélén, érzem, ott a háromszög alakba hajtott papírszalvétám, valami emlék miatt – vagy csak az agyam szórakozik saját magával? – bordónak könyvelem el, rajta a villám. A kanál és a kés viszont nincs a jobb kezemnél, jóval beljebb és a vártnál inkább balra találom csak meg őket, egymás mellett, egy picit rendetlenül terítettek, gondolom máris fölényeskedve és leereszkedőn megbocsátóskodva, aztán egyszer csak rájövök: féloldalasan ültem az asztalhoz.

Középen, egy forgatható tálcán rágcsálnivalók vannak, a kapribogyó szagát érzem, akkor mellette, a kicsi, kemény, tojás alakú csak olívabogyó lehet, a puha kocka a tetején lyukkal sajt, de a kis szivacsot ismeretlenül elvárások nélkül kóstolom. Aszalt gyümölcs. Elsőre nehéz megmondani, hogy sárgabarack-e vagy füge, pedig korábban összetéveszthetetlennek gondoltam ezt a kettőt. Illetve soha nem gondoltam rájuk együtt.

Add a kezed, meghoztam a levesedet, mondja egy kéz a jobb vállamon, magam mögé nyúlok, két kézzel, és érzek egy csészét és Elemér két kezét, és együtt négy kézzel az asztalra lavírozzuk a levesemet. Az első kanál a fogamon koccan, aztán belendülök, szó szerint is, felajzva minden jól sikerült mozdulattól pillanatok alatt végzek. Karottakrémleves volt, mert megmondták, illetve én választottam még odakint, de ha nem tudom, azt hiszem, nem érzem. A főétel állítólag thai csirke, praktikus négyszögletű tányérban kapom, melynek sarkaiba tudom talán rendezni a csirkedarabokat, a rizst, a krumplit és az íze alapján túl fűszerezett lecsóra emlékeztető negyedik komponenst. Persze a rizs folyton lepereg, vagy már el is fogyott, mert egyre gyakrabban üres villát teszek a számba, a bébi krumpli egészben éppen egy kicsit nagyobb a kelleténél elvágni viszont csak egyszer sikerül, egy-egy csirkedarabot pedig percekig üldözök. Talán a háromnegyedét ehettem meg, amikor feladom. És nem azért, mert fáraszt az evés, egyszerűen úgy érzem, megteltem, úgy tűnik, ha nem kíván a szem, kisebb az étvágy. A borom sauvignon blanc, illatából ezt akkor is érzem, ha poharam, érthető okokból vizespohár. Ha vékony falú a pohár, mondja Elemér, úgy öntünk, hogy a tetejéhez tesszük az ujjunkat, és megérezzük, ha már hidegebb vagy melegebb. Ha erre nincs lehetőség, közel tesszük a fülünkhöz a poharat, és halljuk, mikor van tele. Ha meg otthon Martinit adok a vendégeimnek, teszek a poharukba egy tiszta pingpong-labdát, és addig öntök, amíg meg nem érzem az ujjaimmal a labdát a pohár tetején, és akkor kiveszem. Egy csipesszel, természetesen. Nyilván a rutin, de a bort körülményeim dacára maradéktalanul élvezem. Kérek még egyet, és még egyet. Közben a beszédzuhatag vékony szálakra szaladt, talán kettesben folyik minden egyes társalgás, és egyikbe-másikba belefolyok én is, mert itt nincsenek sejtések és figyelmetlen elkalandozások, csak a kimondott gondolatok. Amiről nem tudunk beszélni, az nincsen, és ha te tényleg nem beszélsz, nem is vagy.

Amikor mész kifelé, hunyorogj, csak nagyon lassan nyisd ki a szemed, tanácsolja búcsúzóul Elemér. Odakint már nyitnám, de túl világos a Népligetet beborító hó. Amikor hazafelé megyek, mondta Elemér, követem a félkörben kanyarodó gyalogutat, aztán ott, ahol a Demszky-karók véget érnek, elfordulok egy-fél kettő irányba. Teszek nyolc lépést, és ott kezdődik a lépcső, ami a metróalagúthoz vezet. Idáig még megy is. De amikor a lépcső közepén járok, meghallom, hogy jön a metró. De milyen irányból? Mire leérek, bent áll az állomáson. Kinyitom a szemem. Melyik jött? A szemben levő. Illetve a túloldali. De már itt az enyém is. Leülök, és valami szomorú álnosztalgia tekergeti a szívem, a láthatatlan vacsora legnehezebb állomása következik.

(További információ: www.lathatatlan.hu)