„…a messzeségben nincs zavaró zaj.”

A párommal egymástól függetlenül, de azonos napon ötlött föl bennünk, hogy amint lehet, de legkésőbb húsvétkor, költözzünk ideiglenesen vidékre. Az egészségügyi szempontokon kívül egyebek is a költözés mellett szóltak: a pesti emberek általános hangulata és a feszültség, ami a 65 – kert nélküli, bezárt – négyzetméterünkbe szorult.

A következő események után pedig már nem is volt kérdéses…

Egyik délután János vitte le a két lányt sétálni, amíg én a fiúnkkal tanultam. Ötéves kislányunk egy méter távolságon belül merészkedett a parkban a szembejövő hölggyel, aki rögtön rá is szólt: „Ne gyere ilyen közel!” Nyilván sokkal egyszerűbb rászólni egy ötéves gyerekre, aki nem ismeri a mértékegységeket még, és feltehetőleg alig érti, miért kellene megtartania bizonyos távolságot, mint felnőttként egyszerűen kitérni a kívánt mértékben. Látássérültként pedig azt hiszem, nem is kell magyaráznom a közlekedés nehézségeit és a távolságtartás pontos betartását…

Így hát, egy majdnem véletlen vagy más megközelítésből, csodaszerűen vásárolt vidéki házunkba költözünk hamarosan. Ha megunnám a gyerekek tanóráit és leckéit, íme, itt a változatosság: pakolhatok ruhát, taneszközt, játékot és csomagolhatok mindent, ami a háztartáshoz kellhet. Nyáron terveztük a házikót belakni, de most bedobtuk magunkat a mély vízbe…

***

Már két hete vidéken élünk: egy négyezer főt számláló faluban, Pest megye határán. Budapest közepén láttam meg a napvilágot, ezért a „vidék” mindig szélsőséges érzelmeket váltott ki belőlem. Időnként romantikát, máskor nosztalgiát, megint máskor idegenséget. Ide is vegyes érzelmekkel érkeztem: bíztam benne, hogy könnyebb lesz, ha kimehetünk a négy fal közül, de kételkedve gondoltam rá, mit kezdek majd az alig ismert közeggel, a falu zárt közösségével és hogyan fedezzük fel az itteni „világot”.

Két hét elteltével így tudok visszatekinteni az eddig történtekre. Az első napok kizárólag pakolással, selejtezéssel és takarítással teltek. A második vagy harmadik nap aztán valahogy estére fellélegeztem. Nyugalmat keresve három csemetém örökös ricsajától, kimentem a kertbe és le-fölsétáltam. Mélyeket szippantottam a hűvösödő levegőből és azt vettem észre, hogy a levegővel együtt egész lényemet elönti a falusi este csöndje. Sokféle csönd van, aki szereti, tudja, másként néma az alföld, a hegyek, az erdők vagy akár egy terem, ahol pár tucat ember meditál.

A falu csöndjébe be-beszivárog egy-egy kutyaugatás, emberi zörejek, madárhang, mégis valahogy mély a csönd, mert mindezeken túl, messzire lehet hallani… és a messzeségben nincs zavaró zaj. Meditáció nélkül is pihentet, ha rászánunk pár percet. Ez az esti csönd értette meg velem, hogy itt is (vagy bárhol) része vagyok a világnak, az életnek. Jó kezdet, nem?