„Ezek a hetek lehetőségeket is adnak…”

A korlátozások enyhülnek, állítólag javulnak a statisztikák, de még mindig rendkívüli állapot van. Ha nagyok vagyunk, ha kicsik, ha introvertáltak, ha extrovertáltak, mindegyikőnknek megváltozott az élete független attól, mennyire veszi komolyan a vírus veszélyeit.

Sokan mondják, semmi sem lesz ugyanaz, mint régen, hiába ér véget a járvány. Lehet, hogy igaz, nem tudom. Magam részéről nem is szeretném éppen ott folytatni, ahol ezelőtt tartottam. Gyakran örülök, hogy ez a speciális időszak másként láttat velem néhány kérdést, hogy felfedezhettek új vagy régi élményeket.

Egy aprócska részletet osztok most meg ezekből:

Tegnap délután megállt egy kisteherautó a kapunk előtt és beborított egy köbméter homokot az udvarunkba. Nagy volt az izgalom és az öröm az aprónép körében, a homokozás még a mai gyerekek közt is divatban van. Feladat is akadt, amíg hátra hordtuk a leendő homokozó helyére a dombot. Míg lapátoltunk és talicskáztunk, élveztük az ismét beköszöntő nyár melegét, napfényét. Akaratlanul is nosztalgiáztam, ugyanis pár tíz kilométerrel odébb töltöttem gyerekkorom szünidőit. Véletlen el is dicsekedtem, hogy én is szerettem homokozni, és miket építettem. Rögtön meg kellett ígérnem, hogy hamarosan bebizonyítom az állítólagos tudományomat ezen a kevéssé felnőtt szakterületen.

Egyik nap, reggeli után Kinga a nyomomba szegődött, minden más szándékra utaló mozdulatot számon kérve követelte, hogy menjek az új homokozóba. Krisztivel hármasban megépítettük az ígért homokbirodalmat, feltöltöttük vízzel a rendszert, szóval minden volt, ami egy igazi birodalomhoz szükséges. Tetőtől talpig homokosan kecmeregtem elő…

Pár órával később, Kingával kézen fogva baktattunk az utcánkban, amikor megszólalt:

– Tudod, mi a legjobb abban, hogy meghozták tegnap a homokot?

– Mi? – kérdeztem.

– Az, hogy ma reggel te is kijöttél játszani velünk, és építettünk homokvárakat.

Erre a válaszra nem számítottam. Saját elképzelésem szerint, én azok közé tartozom, akik törekszenek és lehetőség szerint sok időt töltenek gyerekeikkel. Elővett a kétség, hogy e szerint talán még ez is kevésnek látszik az ő szemükben. Ugyanakkor azt is újra felismertem, ezek a hetek lehetőséget adnak sokunknak arra, hogy a folytonos közös tanulás, vagy a „kényszerű” együttlét során sok emlékezetes, közös percet gyűjtsünk gyerekeinkkel. Hátha ők is nosztalgiáznának húsz, harminc év múlva…