„Jó vagyok a kiborulás témában!”

Tisztelt hölgyeim és uraim, kedves skacok!

Bejelenteni valóm van: elhatároztam, hogy nem borulok ki! Nem és kész! Nem teszem meg ezt a szívességet senkinek – azért sem!

Már napok óta gyanús voltam magamnak, hogy miért utálok mindent és miért nincs türelmem és miért környékez a sírás. Mindig volt más, amin gondolkozzam, így el tudtam hessegetni az ilyen mellékes, de azért nagyon is akadályozó gondolatokat. Ma reggel viszont – miután egy egészen jót aludtam – rájöttem, hogy valahogy besokalltam: nem tetszik semmi és senki, legfőképpen önmagam… Ebből gyorsan fel tudtam állítani a diagnózist: „I’m getting upset/going mad”, vagyis készülök kiborulni…

Hiába minden józan gondolat, úgy érzem, sosem lesz ennek vége, így marad minden örökre! Most már nekem kell majd mindig ostorral a kezemben a gyerekeim háta mögött állni, hogy teljesítsenek mindenféle arctalanná vált személytől küldött értelmes és értelmetlen követelményt. Sosem jöhetek önként ide, hogy kikapcsolódjak a nagyváros zajából, hanem itt kell élnem majdnem teljes karanténban. Sosem találkozhatok többé jó barátokkal, kedves kollegákkal, egyszerű ismerősökkel vagy Láthatatlan-vendégekkel, hanem életem végéig be leszek zárva szűk családom kizárólagos társaságába. Nem tanulhatok, edzhetek, vásárolhatok, intézkedhetek, járhatok szórakozni, ehelyett cselekedhetek már csak online, online, ONLINE! – Ok, esetleg telefonon… Már utálom a telefonom is – ha csörög azért, ha hallgat azért. Ha csörög, úgy sincs időm hosszabb beszélgetésre, ha nem csörög, miért nem érdekel senkit, hogy mi van velem?! Hát valami ilyesmi…

Felkeltem, és, amíg a kakaókat és kávékat készítettem a konyhában, mantráztam magamban: „Nem borulok ki, nem borulok ki, nem borulok ki…” Spontán jött, de megörültem a gondolatnak, aztán már kevésbé is volt rá szükség. Már tudtam, hogy figyelnem kell magamra…

Nem tudom, ki hogy van ezzel, de engem sokan szoktak vendégek, távoli ismerősök kérdezni egy-egy hosszabb beszélgetés során: „Te nem szoktál kiborulni?” Valahol hízelgő a kérdés, mert azt sugallja, hogy kiegyensúlyozottnak látszom, mégis nyilván kicsit irracionális is.

Mindenki kiborul időnként, vagy elveszíti a lendületét, vagy rossz passzba kerül, hívjuk bárhogy. Mostanában ugyan nem beszélünk erről, megtanultuk a jóléti világtól, hogy „jól vagyunk”, ezt mondjuk, ezt viselkedjük, vagy legalábbis ezen igyekszünk… Mégis, talán jobb lenne, ha azért mondanánk, mert tényleg így van… hogy jól érezzük magunkat a saját bőrünkben, és nem csak azt mutatnánk a világ felé. Ha pedig tényleg így lenne, úgy is viselkednénk: kevésbé agresszívan, kevésbé türelmetlenül, több megértéssel, nyitottsággal, jóindulattal fordulnánk a többi ember, az egész világ felé. Bocsánat, tudom, eltértem a tárgytól ezzel a gondolatmenettel, de valljuk be, szorosan kapcsolódik a jelenlegi helyzethez…

Szóval! Meg kell mondanom, oly annyira jó vagyok a kiborulás témában, hogy technikákat dolgoztam ki, miként tudok kimászni saját szakadékaimból. Ne ijedj meg, kedves Olvasó, nem osztom meg a „világmegváltó receptet”! Magam részére is újra kell szerkesztenem időről-időre.

Egyet mégis mondhatok azoknak, akik nagyon együtt éreztek ebben a pár percben velem: vége lesz a járványnak, vége lesz a kijárási korlátozásnak, vége lesz ennek az időszaknak! Bízzunk benne, hogy a kutatók megtalálják a vakcinát és, ha vissza is térne a koronás, már felkészültebben talál minket!

Addig pedig készüljünk, határozzuk el, hogy jobban értékeljük majd a „rendes életet”!