„Karácsony környékén megállítottam volna egy kicsit az időt…”

Lehet, hogy máris január közepe van?

Az időjárás kivételesen igazol valami ilyesmit, napok óta fehérek reggel a fák és az autók az udvarunkban, sőt ma a külvárosokban és vidéken meg is maradt a hó. A gyerekek boldogok! Legalábbis az enyémek mind szánkóznak valahol – persze nem egy helyen…

Én, a magam részéről már Karácsony környékén megállítottam volna egy kicsit az időt. A pandémia egyetlen előnye, hogy mivel kevesebbet dolgozunk, és többet vagyunk itthon, végre kedvünk szerint díszíthettük ki a lakást, megsütöttük a sütiket és nyugodtan készülhettünk lélekben is az ünnepre. Ez már majdnem garancia rá, hogy egy olyan nehéz év után, mint a tavalyi, az ember fellélegezzen kicsit a fa alatt. Később pedig jó emlékezni erre a fellélegzésre… Talán ezt őrzi a karácsonyfánk is, aminek leszedését, annak szabályos idejében (január 6., Vízkereszt) családilag leszavaztuk.

Az új év gyorsan fölpörgött, nem várattak magukra a feladatok.  Beiskolázandó gyerekek esetén az év első három hónapja napi izgalmakkal jár. Sok dokumentumot és papírt gyártottunk, felvételi teszteket írtunk és javítottunk, elküldtünk határidőre és megkaptunk, telefonáltunk és online beszélgettünk, kattintottunk és kiléptünk vagy leszakadtunk – majdnem akklimatizálódtunk az online élethez.

Ahányszor írok, szeretnék megosztani valami olyat, ami egy látássérülttel kapcsolatban speciális vagy érdekes lehet egy éplátású számára. Nehéz feladat ez, mivel nyilván magunk számára ritkán vagyunk különlegesek. Ez alkalommal is csak azzal tudom zárni az írásomat: most nekilátok, és kicsit szomorúan leszedem a 10-15 méter girlandot, kb. két doboz díszt a falakról, összegyűjtöm a mikulásokat, csillagokat, angyalokat és harangokat. Míg csomagolok, arra gondolok, talán több szép emlékünk lesz idén, mint tavaly… Bízom benne…