A címadó gondolatot nem egész egy éve osztotta meg velem egy vak ismerősöm. Most egy sokkal kellemesebb téma kapcsán találkoztunk, a Láthatatlan kiállítás megnyitóján, vagy inkább újranyitásán. A tárlat ugyanis az eddig megszokott népligeti helyszínről a budai Millenárisra költözött. Többször elhangzott, hogy ez igazából szülinapi ajándék is egyben, mert a kiállítás öt éve nyitotta meg kapuit az E-klub mellett.
Az új helyre költöztetett kiállítás nagyjából húsz százalékkal nagyobb terültet tudhat most magáénak, ahol a megszokott csapat várja a látogatókat. Hasonló elrendezéssel bóklászhatunk, kevesebb teremben, de mégis több helyszínen. Nem szeretném lelőni a poént annak sem, aki esetleg már „megnézte” a népligeti helyszínt.
A csoportvezetők vakok és gyengén- vagy alig látók, akik meglepő és néha már-már zavaró módon tudják, hogy a „nézelődők” mikor hol tartanak. Mint ahogy Sipi (az Irigy Hónaljmirigy frontembere) mondta: „Mintha éjjellátó szemüveg lenne rajtuk”. Kissé ugyan kétkedve fogadtam ezt a kijelentést, majd perceken belül rá kellett jönnöm, hogy igaza van.
A termekben vaksötét. Az a fajta feketeség, ami már fáj, azt sem tudjuk hirtelen, hogy merre van a jobbra. Többségünk hadonászva keresi a biztos pontot, a falat, szekrényt, ajtót, akármit. Az első másodpercekben még érdekes a fénytelenség, aztán perceken belül azt hisszük, hogy mintha látnánk valamit, például egy polcot szemmagasságban. Elménk annyira keresi azt a valamit, amit tájékozódási pontként felfoghat, hogy nem létező dolgokat látunk oda, ahol nincsenek. És amikor teljesen elvesztettük a fonalat, akkor megszólal a csoportvezetőnk, hogy vigyázzunk, mert neki fogunk menni az asztalnak, természetesen akkor már késő volt, mert szinte orra estem a valamiben előttem, amiről Misi, a vezetőnk azt állította, asztal.
Kísérteties, milyen pontosan tudják, hogy a rájuk bízott 8 ember mikor hol van. Mikor már azt hittem – én naiv -, hogy tudom, hol vagyok, Misi ott termett mellettem, megragadta a kezem, és megmutatta, hol jöttünk be, hol a szék, kanapé és egyebek. Nem mondhatnám, hogy egyedül kitaláltam volna, és a hanghatások miatt még nehezebb koncentrálni az útra.
A tárlat olyannyira népszerű, hogy rengeteg külföldi érkezik, hogy részt vegyenek a nagyjából egyórás idegenvezetésen a vakok világában. 2011 óta már Prágában és Varsóban is megtekinthető a hazánkban is népszerű program. Nem csupán a kiállítás van műsoron, hanem vacsora és masszázs is igénybe vehető, ami szerintem elég csábítóan hangzik.
A megnyitón Faragó Éva, aki az egyik szervező, elmondta, hogy a vak masszőrök nagyon sok esetben bizonyították, hogy nemcsak hogy vannak olyan jók, mint a látó társaik, de kifinomult tapintásuk miatt esetenként még jobbak is. Sipi szerint a legnehezebb a vacsora alatt, hogy megállapítsuk, voltaképp mit is raktak elénk. Mert a tésztát még csak-csak megismerjük, de hogy milyen húst kaptunk, az bizony már nehezebb kérdés. Mindenképp érdekesen hangzik, és az új helyen újult erővel várják az oda látogatókat. Emellett pedig a tárlatvezetés mellett szívesen és készségesen válaszolnak akármilyen, vaksággal kapcsolatos kérdésre. Meglepő humorral és nyíltsággal kezelik a helyzetüket, ami csak még közelebb hozza a látogatókat és az „idegenvezetőket” egymáshoz. A megnyitón is elhangzott, hogy a kiállítás legyen egy híd a látók és a vakok közt.
forrás: http://mno.hu/grund/lathatatlan-kiallitas-nem-vagyok-vilagtalan-csak-nem-latok-1101376